A meseíró-verseny eredményei

Örömmel mutatjuk be az I. Józsefvárosi Meseíró verseny nyertes pályaműveit. 

Büszkék vagyunk rá, hogy a verseny soha nem látott érdeklődést váltott ki, összességében száz körüli pályaművet kellett értékelnünk, ezért a döntés nem volt könnyű. A meséket értékelő zsűrink tagjai:

  • Darvasi László, József Attila-díjas magyar költő, író

  • Nattán-Angeli Nóra, meseíró, író

  • Rabi Nikoletta, a Józsefvárosi Önkormányzat gyerekügyi referense

 

Szeretettel várunk mindenkit a díjátadón, amit a Magyar Népmese Napján, szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján tartunk. Az esemény délután 1-kor kezdődik a FiDo Ifjúsági Központban (VIII. kerület, Koltói Anna tér). A rendezvény Facebook-eseménye: https://www.facebook.com/events/1043609672978113

1. korcsoport (7-9 éves)

2. korcsoport (10-13 éves)

3. korcsoport (14-18 éves)

4. korcsoport (18 éves felüli)

 

 

Nagy Liliána Zorka: A Madarak Szigete

Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol egy kismalacka túrt, élt egyszer egy kislány, akit Zorkának hívtak. Hosszú, fekete haja lobogott a szélben, ha futkározott az erdőben. Volt egy kis, fekete foltos, barna színű kutyája, Kópé.


A nyarat minden évben a Nagymamájánál töltötte, aki egy erdőszéli, fehér házikóban élt. Az ablakait színes üvegfestések díszítették.
Egy napon Nagymama megkérte unokáját, hogy szedjen egy kis szedret az erdőben, mert szedrespitét akart sütni.

 

A kislány boldogan indult el Kópéval. Sokáig keresgéltek, de egy szederbokorra sem leltek. Végül találtak egy hatalmasat, ami roskadásig telis- tele volt lila szederrel. Zorka elkezdte szedegetni a bogyókat. Kópé a távolból recsegő hangot hallott és hívogató ételszagot érzett. Elfutott a hang irányába.

 

Mikor a kislány már tele szedte a kosarat finom szederrel, látta, hogy Kópé eltűnt. Hiába szólongatta, a kutyus nem jött vissza.
-Hová tűnt Kópé? Mit csináljak én most?-jajgatott Zorka.

 

Aztán gyorsan hazaszaladt. Kipotyogott pár szem szeder is a kosarából, de nem foglalkozott vele. Aggódott Kópé miatt.
Hazaért. Letette a kosarat a konyhaasztalra, és szó nélkül kifutott ismét.

 

-Hová mész? Már itt a szeder!-mondta a nagymamája.
-Gyorsan még el kell intéznem valamit!-kiáltotta Zorka.
-Jó, de uzsonnára itt legyél!

 

Ment, mendegélt az erdőben a kislány. Egy barlanghoz ért, ahol egy fekete kendős, görbe hátú Anyóka sepregetett.
-Jó napot Öreganyó! A kutyámat keresem, Kópét. Segítene megtalálni?
-Mivel ilyen szépen kéred, segítek. Van nekem egy varázsgömböm, abban mindent lehet látni.

 

Zorka és az Anyóka belenéztek a gömbbe. Látták Kópét, de olyan gyorsan történt mindez, hogy már el is tűnt a kép.

 

Anyókának volt egy járgánya, ami repülni is tudott. Felszálltak a felhők közé, majd leszálltak a Madarak Szigetére, ahol rengeteg madár repkedett. Volt ott piros, kék, sárga és zöld papagáj, kis cinegék, vörösbegyek, sárgarigók, lila-kék jégmadarak, fehér gólyák, rózsaszínű flamingók, sötétzöld kacsák, ezüst hollók és arany sirályok.

 

Némelyik a kristálytiszta tóban úszkált, mások gyümölcsöt ettek a fákról. Páran megijedtek a kislánytól és elbújtak a fák mögé.
Az arany színű vízesés mellett hatalmas zöld fák sorakoztak, szivárvány színű fészkekkel.
Ekkor jelent meg Nimród, a nimfapapagáj.

 

-Sziasztok! Mi járatban vagytok errefelé, ahol ember sosem jár?
-Szia! A Madarak Királyát keressük. Bemehetünk hozzá? Beszédünk van vele.
-Jó, de előtte válaszolnotok kell egy találóskérdésre. Mit gondolok én?

 

Zorka nagyon okos lány volt, ezért tudta a választ.
-Azt gondolod, hogy most egy Anyóka áll itt mellettem, pedig ő nem Anyóka, hanem egy Fehérboszorkány, azaz jó boszorkány.
-Pontosan ezt gondoltam! Most már bemehettek a királyhoz!

 

Miután a királynak elmesélték, mi járatban vannak erre felé, a király nevetett.
-Ha, ha, ha! Csak ez a baj? Ezen könnyen segíthetünk!

 

Előhúzott a szárnyából egy színes varázstollat, ami utat mutatott nekik. Felmentek az arany vízesés tetejére és megpillantották Kópét, ahogy vergődött, mert a lába lent beszorult egy tüskés bokor ágai közé.

 

Kiszabadították. A kutya vidáman vakkantott, és megnyalta gazdája arcát.

 

A kislány meghívta a Fehérboszorkányt egy szedres pités uzsonnára a nagymamájához.
Falatozás közben elmesélték közös kalandjukat. Nagymama nevetett.
-Igazán furfangos kis unokám van! És varázslatos is.

Szinger Róza Mária: A különös nép

Egyszer volt, hol nem volt, távol a naprendszerünktől volt egy bolygó, amit egy különös nép lakott. A bolygó neve nem volt más mint Zenter Birodalom.


Ezen a bolygón sötétség honolt. Nem akadt olyan Zenter, aki világosságot látott volna. A bolygót hat törzs lakta: citra, henges, kerem, motva, döröly és tátka. Minden törzsnek volt egy jurtája, ahol három kincset őriztek: egy virágot, egy kendőt és egy hajtincset. 


A bolygón sok fa volt, sok virág, sok állat és sok tó. Tehát minden szép és jó megtalálható volt, csak egy valami nem: a fény. Én, aki a tátka törzs tagja vagyok, elmesélem ennek a törzsnek a történetét.

 

Az én törzsem réges régen egy szigeten élt. A szigetnek hullámok mosták partjait és mindenki boldog volt. Azonban egyszer jött egy kilenclábú polip és el kellett menekülnünk. Egy csoda levél segítségével tudtunk elrepülni és végül a Zenter Birodalom bolygóján kötöttünk ki, ahol már öt másik törzs élt rajtunk kívül teljes sötétségben. Nagyon rossz sötétségben élni, ezért elhatároztuk, hogy elhozzuk a fényt erre a bolygóra. 

 

Törzsem tagjai varázsszárnyak segítségével eljutottak egy csillagig, de azt nem tudták megérinteni. ’Jaj, most mihez kezdjünk’ – mondták a tátkák kórusban. ’Én tudom’ – szólt az egyikük – ’Kössünk rá egy varázszsinórt és úgy mozdítsuk meg.’ 

 

A varázszsinór segítségével a tátkák elhúzták a csillagot a bolygóig. A csillag beragyogta mind a hat törzset, aki ott élt. Így hozta el az én különös népem a fényt a Zenter Birodalomba. Máig is ott élnek, ha meg nem haltak.
 

 

Emily Vanhoorenbeke: A lúd világ

 

Egy szép és csöndes faluban élt egy tíz éves lány.

Egy szép nap elvesztette a nagypapáját. A következő nap elmentek egy folyóhoz. Akkor a lány bement a folyóba és a sodrás elvitte egy picit és nekiment egy lúdnak. Mesérült a lúd!

A lány elkezdte kúrálni.

- Gá-Gá, köszönöm! – mondta a lúd. A lány elkezdett csodálkozni. Gondolta, hogy álmodik, mert a lúd beszélt.

- Gyere, kövess! – mondta a fehér lúd. A lány követte a lúdat és eljutottak egy arany és gyöngy szökőkúthoz. 

- Igyál belőle, aztán meglátod! – mondta a lúd.

A lány ivott belőle és nagyon meglepődött. 

- Igen, lúdra változtam! – kiáltotta a lány. 

Folytatták az útjukat, aztán eljutottak egy.... Lúd faluhoz! A lány elkezdett úszkálni, aztán találkozott egy lúddal, aki a ... nagypapája volt!

Az öreg lúd adott neki egy gyémánt karkötőt. Abban a percben a lány az ágyban találta magát. 

Egy álom volt, de azért a kezén volt a karkötő!

 
 

Mészöly Aida: Aida első uszodája

 

Egyszer volt, hol nem volt… Volt egyszer egy kedves koalacsalád. Hárman voltak. Az apuka neve Gábor, az anyuka
neve Liluska. Volt egy kislányuk, akit Aidának hívtak. Aida hét éves volt. Egy napon Aida nagyon izgatott lett, mert
megtudta, hogy lesz egy kistesója hamarosan. Kistesója neve Máté lesz. Egy hetetkell csak várnia a megérkezéséig, addig Aida uszodában lesz, ahol a barátai lesznek, mert ő iskolás már. Most tanul úszni. Megérkeztek az uszoda helyére, ami különleges volt, mert ottalvós volt.

Nagyon jól érezte magát ott. S amikor vége lett ennek az egy hét úszótábornak, azt gondolta magában, hogy nagyon jó lesz otthon lenni, mert lesz egy kistesója. Megtanult a táborban úszni. Hazaérkezett, elmesélte az anyukájának, hogy tud minden úszásnemben úszni már. Anyukája nagyon büszke volt rá. Megszületett kistesója, Máté. Nagyon sokat játszott vele. Aida boldog volt a kistesójával. Később megtanította úszni. Pár év múlva együtt úsztak a Balatonban.

 

Nagy Jázmin: Rigótestvérek


Egy csodálatos augusztusi napon, hangos csipogás hallatszott a fészekből. Aztán szép lassan pár kopasz fejecske emelkedett a magasba. A fiókák csipogására azonnal felfigyelt a közelben szárnyát tisztogató rigó anya. Két szárnycsapással ott is termett kicsinyei mellett, hogy megnézze a kis kopasz csemetéit. A hím is felfigyelt a heves csivitelésre és szemét a földre szegezve, elkezdett kutakodni az avarban szaftos lárvák és kukacok után. A fiókák türelmetlenül várták anyjuk és apjuk visszatértét. Amint a szülők megérkeztek a szájukban egy rakás kukaccal, a fiókák igyekeztek minél jobban kitárni a csőrüket, hogy övék legyen a legszaftosabb lárva vagy a legnagyobb kukac. A rigócsalád teljes nyugalomban élt tovább egy magyalbokor ágai között az erdőben. Egyik reggel viszont, mikor a szülők kukacokat gyűjtöttek kicsinyeiknek, furcsa zaj ütötte meg a fülüket. -Halk nyávogás jött egy tölgyfa ágáról-. A szülők azonnal a fészekhez szálltak, hogy elhallgattassák a fiókáikat, viszont a macska egyre közelebb lopódzott a bokorhoz. A szülők kétségbeesetten röppentek fel a fészekből.  A macska megtántorodott, és hatalmas testével a magyalbokorra zuhant. Heves nyávogás közepette próbálta szabadulni a bokor szúrós levelitől, észre sem véve, hogy a fészekből kiesett egy madárfióka. A macska végül keserves nyávogással elszaladt, viszont a fióka továbbra is lent maradt a földön. Szemei már kinyiltak, de tollai még nem fejlődtek ki teljesen. Sokáig csak csipogott, hogy anyja jöjjön és adjon neki finom lárvákat, de hiába. Anyja csak a fészek maradék három lakóját látta el élelemmel. A kicsi fióka magára maradt. Közeledett az este, ami a védtelen, repülni még nem képes kismadarak számára nagyon veszélyes. Ugyanis ilyenkor jönnek a ragadozók. A fióka eltotyogott egy kidőlt fához és ott hajtotta álomra a fejét, miközben a testvéreire gondolt, és a jó meleg fészekre. Itt a nedves mohán kívül nem számíthatott semmire, ami megvédheti a hidegtől. Másnap elhatározta, hogy valahogy visszajut a fészekbe ezért hangosan csipogni kezdett, de nem jött semmi válasz. A pici rigó elindult vissza a fatörzshöz, de hangos károgásra lett figyelmes! Ezt a hangot annak előtte, még nem hallotta. Körülnézett és ekkor hatalmas szarkákat pillantott meg. A madárfióka hangosan csivitelni kezdett, de a szarkák csak közelebb és közelebb mentek hozzá. Hangosan csörögtek, nyakukat nyújtogatták, és elkezdték csipkedni a rigót. A kismadár ijedt csipogással menekülni kezdett az egyre közeledő veszély elől. Hirtelen léptek hallatszottak egy bokor mögül. Az összes szarka felkapta a fejét, tollait felborzolta, és hangos csörgéssel felszállt egy fára, onnan figyelve tovább a fiókát. A kis rigó is hallotta a lépteket és elbújt egy fatörzs mélyedésébe, remélve, hogy senki nem veszi észre. Hirtelen kettő óriási zöld szemet pillantott meg aki pont őt figyelte. Egy kislány állt előtte. Barna bakancs volt rajta. Zöld terepmintás pólót és nadrágot viselt. Nyakában távcső lógott. Szőke haja kettő copfba volt fogva. Haját Jázmin virág díszitette. A lány megnézte a kicsi rigót, aztán így szólt.


-Nem kéne itt lenned apróság! Hol vannak a szüleid? Hol van a fészked? - A kislány felpillantott, de pár tollon kívül nem látott semmit, ami a madárhoz tartozott volna.

 

A pici rigónak hevesen dobogott a szíve a félelemtől. A kislány újból megszólalt:
-Az apukám környezetismeret tanár. Ő talán tudja, hogy mit csináljak veled! Addig elviszlek, hogy nehogy bajod essen. -Azzal a még mindig hangosan csörgő szarkák felé pillantott. Kesztyűt húzott elő a zsebéből, felvette vele a kicsíny állatot, és megindult vele hazafelé.

 

A lány apukája az erdő mellett, napfényes mezőn egy faházikóban lakott. Éppen az egyik találmányán dolgozott, mikor lánya benyitott hozzá, kezében a kis állattal. A férfi egy pillanatig kérdőn nézett lányára, amíg a lány bele nem kezdett a történetbe.

-Képzeld apa, éppen az erdőben sétáltam erdei vargánya után kutatva, amikor hangos szarkakárogásra lettem figyelmes. Amikor a hang irányába siettem, öt szarka röppent a magasba. Először azt hittem, hogy valamin összevesztek, de aztán megpillantottam ezt a csöppséget. Megnéztem, hogy nincs-e valamelyik közelben lévő bokron a fészke, de úgy látszik, hogy messzebb barangolt.

 

-Hát ez esetben segítsünk neki, hogy kapjon elég táplálékot. A kertben a tökökön csak úgy hemzsegnek a kukacok. Azzal talán etethetjük a rigót. -felelt gondolkozva Albert.
-De addig is, mit szólnál, ha csinálnék neki egy kis házat? Abban elbújhat. -mondta az apuka.
- Apa ez remek ötlet! -kiáltotta boldogan Zita.

 

Azzal kiszaladt a kertbe, hogy leszedje a kukacokat a levelekről és megetetse a rigót.

 

A madárka háza két óra alatt készült el. Ideje volt átadni az építményt a jogos tulajdonosának. Albert megfogta a házat és felemelt az asztaláról pár szöget, meg egy kalapácsot. Odament a falhoz, lehajolt és egy kis elkerített rész fölé felszögelte a házikót. Zita a csodálkozástól azt sem tudta, hogy mit szóljon. Apja keze munkája mindig csodálattal töltötte el. A kislány kivette a rigót a kartondobozból, és elhelyezte a kis elkerített részen, ahol a madárkát pár puha fenyőillatú párna és menedék fogadta. Viszont a fiókát akárhogy etették akárhogy is foglalkoztak vele, nem sikerült megszelídíteni. Rémülten csipogott etetésnél, és amikor csak alkalma volt kiugrott a kislány kezéből és szaladt az ablak felé. Egy esős napon Zita és Albert épp etetni próbálták mikor a fióka hangos csipogásban tört is már szökött ki a kislány kezéből. Albert így szólt:

 

-Figyelj Kicsi Őzikém! A madárka nem érzi jól magát nálunk. Ha akarod, kitehetnénk őt, és a kicsi kunyhóját a házunk tornácára, de nem látok rá sok esélyt, hogy holnap még ott marad. Nem akarok neki szenvedést okozni. -mondta Albert miközben kislánya arcáról letörölt egy duci könnycseppet.

 

A kislány szomorúan hozta ki a pici házikót, amiben a madárka éppen az igazak álmát aludta. A kislány odarakott a táljába pár kukacot, és elcsukló hangon így szólt:
-Pedig már nevet is adtam neked! Barka lettél volna apróság. 
-Ez tényleg csodálatos név. -próbált kislánya kedvén javítani Albert.

 

Az eső még mindig esett, kopogott a ház vörös cserepein. A csatornából csak úgy ömlött a víz. A rigó lassan felébredt és meglepve tapasztalta, hogy a ceruza csikorgása helyett a cserepeken doboló eső hangját hallja. Gyorsan kiugrott a házikójából és szaladt is az erdő felé. Egyszer csak óriási dörgés hallatszott. Gyorsan bebújt egy nagy lapulevél alá. A mennydörgés egyre hangosabb lett, az idő viharossá fordult. Barka fázni kezdett, és csak a meleg erdészházra tudott gondolni, ami rendíthetetlen erődként állt a mező szélén. Elhatározta, hogy visszajut oda, de nagyon félt a hangos villámlástól. Pár percbe telt míg összeszedte a bátorságát és megindult a mező felé. Az eső még jobban még sűrűbben esett, mikor a fióka fél úton volt a házikó felé.  A madárka átázva próbált kievickélni egy hatalmas sáros tócsából, amikor meghallott egy nagyon ismerős csicsergést. Az egyik testvérkéje volt az.  A másik fióka éppen egy vargánya alatt üldögélt, és látszott rajta, hogy nagyon fél. Barka azonnal odaugrált hozzá, és tolni kezdte a ház irányába. A feketerigó viszont félelmében újra visszaugrott a gomba alá. Barka odabújt hozzá bátorítás képpen, és így már a fióka is megindult, habár nagyon megijesztették a villámok. Barka és testvére szépen lassan eljutottak a házig. Amikor Barka odaért az ajtóhoz, felborzolta tollait, megrázta magát és elkezdett hangosan csivitelni.

 

Zita éppen egy párnahuzatot kötött, mikor meghallotta a csipogást. Arca azonnal felderült és rögvest apjához futott.
-Apa csipogást hallottam a tornácról! Még mindig itt van Barka! Megnézhetem, hogy van? -Kérdezte csillogó szemmel Zita.
-Persze kicsim! De lehet, hogy csak a kakukkos óra reccsenését hallottad. Öreg már az a szerkezet.  -mondta Albert.
Zita felvette a papucsát és kinyitotta az ajtót. Meglepetésében majdnem felsikított. Ajtaja előtt két madárka is állt. Zita bevitte őket a házikójukkal együtt, és odarohant apjához.
-Apa! Ezt látnod kell! Barka elhozta a testvérét is. Neki Vándor lesz a neve.


Albert csapot-papot otthagyva rohant ki a konyhából, hogy lássa a kettő ázott feketerigót. Nagy meglepetésére a madarak nem akartak menekülni senki elől. A kislány pár kukacot tartott a madárkák feje fölé és a kis apróságok tiltakozás nélkül elfogyasztották a szaftos eleséget. Pár óra múlva már a kislány mellkasán alukált a hangos népség. Albert lefotózta lányát, hogy ez az emlék későbbre is megmaradjon.


Pár nap múlva Zita apukája elkezdte tanítani a repülést a két kismadárnak. Óvatosan vitorláztatta őket a ventillátor előtt, hogy szárnyuk érezze a szelet. A fiókák nem szaladtak el, és nem menekültek, amikor megfogta őket. 


Egyik nap Zita éppen olvasott egy cikket az újságban, mikor nyaka viszketni kezdett. Odanyúlt, hogy megvakarja, de ekkor Vándor és Barka észrevették az új leszállóhelyet, elrugaszkodtak az asztaltól és felrepültek az alkarjára. Később pedig már a fejére is rászálltak. Boldog lakói lettek a kis erdőszéli házikónak.

Bukta Edvárd: Egy macska titkos élete

1. fejezet

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer 5 kis macska egy dobozban, mivel kirakták őket a járdára. A kis macskákat szépen lassan elvitték csak 1 kiscica maradt árva. Amikor az eső eleredt akkor a szegény kandúr bement egy csőbe. Ott megtalálta egy kisfiú, akit úgy hívnak, hogy Edvárd, aki 10 éves. Edvárd hazavitte a macskát és megetette, és megtisztította a szőrét, megfürdette a cicát. Szerette nagyon, de még nem tudta, hogy hogyan hívják és az egyik barátja kitalálta, hogy legyen Félix a cicának a neve. Edvárdnak tetszett az ötlet, vett is egy pórázt és el is mentek vele egy kört és a macskának is tetszett a sétálás. Múltak az évek, Félix megnőtt, Edvárd 20 éves lett.


2. fejezet

 

Egy este Félix kiszökött valahová, ahol volt egy sintér, és a sintér elkapta szegény Félixet és ketrec mögé zárta. Félix feltűnően okos cica volt és meglátott egy rést a falon, amin meg tudott szökni. Edvárd reggel, mikor meglátta, hogy a macskája eltűnt, szomorúan öltözni kezdett és elrohant a nyomdába, hogy plakátokat készítsen és kirakja az utcában. A plakátokra az volt írva, hogy


Ha valaki megtalálja a szürke macskámat, akkor ezt a számot hívja: 06 1 234657! A megtalálónak

1000 forintot ajánlok.

Ám amikor felszállt a villamosra, meglátta Félixet, aki épp felé tartott boldogan.

 

3. fejezet

 

Az izgalmak utáni napon Edvárd felébredt, és gyorsan felöltözött, elköszönt Félixtől, és elment dolgozni. Amikor elment Edvárd, akkor Félix áthívta Lindát, a feketés vöröses macskalányt a szomszédból. Az volt Félix ötlete, hogy menjenek el a Tanodához. El is mentek, ahol találkoztak Virág nénivel és a tanodás gyerekekkel. Amikor már megunták a simit, akkor Félix és Linda hazamentek, és elköszöntek egymástól. Félix otthon bekapcsolta a tévét és a híradó ment, amiben azt mondták, hogy esni fog az eső.
- Hu, jó, hogy haza értem, mert nem szeretem az esőt! Köszi tévé!
- Düm Dürm Dürüm - kezdődik a Robbanó macskák, akik titkosügynökök.
Félix elkezdte nézni kedvenc sorozatát és közben Edvárd is hazaért, aki egy másik tévén bekapcsolta a Rex felügyelőt. Így pihentek egymás mellett...
Innentől fogva nyugodt életet éltek, mindennap elmentek sétálni, találkoztak a parkban Lindával, játszottak valamit aztán hazamentek, megvacsoráztak és lefeküdtek. Teltek-múltak a hónapok, mígnem egy szomorú napon Edvárd betegen jött haza és rájött, hogy nem tudja Félixet etetni és gondozni tovább. Ezért az az ötlete támadt a gazdának, hogy elviszi Félixet a Tanodához,
mert az Félix kedvenc helye, ott elköszönt tőle és hazament. Félix nagyon szomorú volt, de másnap a gyerekek megsimogatták, befogadták.

- Miáú, szia Hanna! – köszöntötte a Tanodás kislányt.

4. fejezet

 

Eltelt 1 hét a Tanodában, de egyszer csak újra megjelent Edvárd, aki felépült a betegségből, így visszafogadta a macskát. Otthon Edvárd telefonhívást kapott a munkahelyéről, hogy kitüntetést kapott. Ekkor Félix megfeledkezve magáról, megszólalt:
- Ügyes vagy Edvárd!
- Te tudsz beszélni?- kérdezi meglepődve Edvárd
- Igen tudok beszélni! – válaszolta Félix. – Haló 112? Elájult a barátom, akarom mondani a gazdám...
- Küldünk oda egy mentőt, piiiiii...
A kórházban Edvárd felébredt, és nem értette hol van.
- Hol vagyok? Kórházban? Miért?
- Elájult. Nem emlékszik semmire?
- Nem tudom, csak annyira emlékszem, hogy valaki hozzám szólt...
- Igen, tudjuk, nekem is beszél a macskám, semmi probléma. Hívja fel nyugodtan!
- Szia Félix! Hazamegyek, jól vagyok már, de beszélnünk kell!
Edvárd kicsit fura érzésekkel hazament, és leült Félixszel beszélgetni.
- Te honnan tanultál meg beszélni? – kérdezi a macskáját.
- Mindent elmondok, szép lassan, ne ijedj meg! Az én nevem Béla, és ember vagyok, egy kísérlet segítségével változtam át macskává, csak egy félreértés miatt utcára kerültem igazi kiscicákkal.
Edvárd jól fogadta az új információkat, és elvitte Bélát a közeli laboratóriumba, ahol visszaváltoztatták emberré. Ezután Edvárd és Béla barátok lettek, Béla megköszönte a Tanodás gyerekeknek a gondoskodást, aztán együtt tévéztek és játszottak ameddig éltek.

 
 

 

Lázók Viktória Andrea: Egy tündéri család titkos kalandja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Elenának hívtak. Elena, szülei nélkül egy árvaházban élt, ahol volt egy nagyon jó barátnője, kit Wendynek hívtak. Tökéletesen megértették egymást, például befejezték egymás mondatait, ugyanazt a könyvet olvasták és időnként ugyanúgy fonták be a hajukat és festették ki körmeiket. Egyik nap a lányokhoz váratlan vendég érkezett az árvaházba, ami nagyon hirtelen érte őket, ugyanis egy furcsa és váratlan hírt hozott magával ez a rejtélyes és ismeretlen nő. Ekkor még nem tudta, hogy ő az anyja. Nem sokkal később Elena anyukája felfedett még egy titkot, hogy a két jóbarátnő valójában kétpetéjű ikrek. Mondanom sem kell mennyire meglepődtek, viszont egyben örültek is, mert legjobb barátnők lettek az évek alatt.


- Tényleg? és mi erről eddig miért nem tudtunk? –Vonta kérdőre édesanyját Elena.
- Őszintén szólva, magam sem tudom, hogy miért, de már bánom, hogy nem tudtatok róla. Viszont örülök, hogy ilyen jól összeismerkedtetek. – Mondta az ikrek anyukája.
- Viszont egyvalamit még nem mondtam el nektek: nem azért hoztalak ide titeket, mert nem szeretlek benneteket, hanem, mert nem vagyunk igazi emberek, varázslények vagyunk.
- Okéé... tehát varázslények vagyunk, mi ikrek vagyunk és te pedig az anyukánk vagy. De a nevedet megtudhatnánk? Mert ebből nem derült ki. – Mondta Wendy.
- Ohh... tényleg! Ezt kifelejtetettem. Az emberi világban Jane, a varázsvilágban felség/királynő. – Mondta az anyuka.
- Ezt most higgyük is el? Varázslények? Ennél rosszabb hazugságot ki sem találhattál volna.. – Mondta Elena.
- Elena.. Lehet, hogy igaza van a varázslat kapcsán, mert... tudod mit? inkább csak figyelj! – Mondta Wendy.

 

Ekkor Wendy lebegni kezdett, majd az elméjével leemelt egy könyvet a polcról és lassan leereszkedett, és a könyvet vissza tette a helyére. Elena tátott szájjal nézett és ámuldozott.
- Mi a...?? Ezt meg, hogy csináltad? – Ámuldozott Elena.

 

Elena ezek után még mindig hitetlenkedett ezért, odament a könyvespolchoz és jó alaposan megvizsgálta a könyveket, hogy nincs e benne valami turpisság/trükk.
- Kell lennie valami trükknek. Varázslat nem létezik! – Mondta Elena.
- Elena! Ne is folytasd! Nincs ott semmi. – Mondta Wendy.
- Lányok! Gyertek ide! Mutatok valamit.

 

Ekkor Jane leemelte a tükröt, ami egy titkos folyosóra nyílt meg, ami egyenesen a varázsvilágba vezetett. Menet közben Elena megkérdezte az anyukájuktól, hogy honnan tudta, hogy a tükör mögött egy átjáró van? Erre Jane azt felelte:
- Igazából... én alapítottam ezt az árvaházat. – Mondta a lányok anyukája.
- Tényleg? Menő! – Mondta Wendy.
- Tudjátok... én már semmin sem lepődök meg. – Szólt Elena.

 

Ekkor ajtót nyitottak a varázslat világába. Hírtelen nagy erős fény terítette be arcukat mely, a jóság és a boldogság ragyogása.
Wendy és Elena nem hittek az eléjük tároló látványnak.
- Aztaa! – szólt Elena
- Ez egyszerűen elképesztő! – szólt Wendy.
- Lesz majd még egy elképesztő meglepetés – jelentette ki boldogan Jane.
- Alig várjuk! – szóltak izgatottan az ikrek.
- Már itt is a meglepi.

 

Abban a pillanatban előlépett a király, aki egyben az apukájuk is volt, viszont erről a lányok még nem tudtak. Ekkor Wendy felszólalt:
- A király? Most komolyan ez a nagy meglepetés?
- De nem akármilyen király – Mondta az anyukájuk.
- Az apátok vagyok.
- És a neved? – Kérdezte Elena.
- Richard király vagyok. De nektek csak Apa. – válaszólt mosolygósan Richard.

 

Ekkor kiállt az egyik tündér és így szólt:
- Üdvözlünk titeket világunkban, a varázslat világában. Elena és Wendy Fledther.
- Kérlek, fogadjátok közösségünktől ezeket a pálcákat. Én Rose vagyok, és ezeket a pálcákat mi terveztük és készítettük nektek.
- Köszönjük szépen ezt a csodás ajándékot.
- Rose kérlek, vidd át őket ABBA a szobába!
- Rendben Felség!

 

Majd Wendy és Elena követni kezdték a fő tündér Roset. Mivel hatalmas ez a hely, ezért majdnem két percig sétáltak mire odaértek.
- Hát, itt volnánk. Itt fedezik fel, és fejlesztik az újoncok a varázserejüket.
- Woow! Csodás ez a terem!
- Bizony ám, most az lesz a feladatotok, hogy bökjetek kettőt a levegőbe a pálcáitokkal.

 

Csing! Ebben a pillanatban Wendynek és Elenának szép nagy szárnyak kerültek a hátukra.
- Úristen valami van a hátamon, Wendy, mi van a hátamon, azonnal vedd le!
- Elena, ezek SZÁRNYAK a hátadon!!! Te jó ég, nekem is van??
- Nyugi ez csak segíti, hogy repüljetek! – mondta Rose, és suttogva hozzátette -

 

Még senkit nem láttam így megijedni a saját szárnyaitól!
- Wendy, mivel te már tudsz repülni, hamarabb rájöttél, hogy van valami varázserőd. Tanítsd meg Elenát is repülni, mert lehet, hogy könnyebben megtanulja, ha te mutatod meg.

 

HOSSZAS-hosszas tanulás, erőlködés után megtanulták kezelni az erejüket.

 

Egy héttel később...

Kiderült, hogy mivel ők egy királyi család, ezért van egy ősi kincsük, ami eszméletlenül értékes, amit meg kell védeniük a gonosz boszorkánytól, ezért 12 éve, pont ezen a napon, 2010 szeptember elsején egy titkos barlangba vitték a kincset. Ezért Elena, Wendy, Jane és Richard útnak indultak a híres családi kincsért, mert már a varázsvilágban elegen vannak ahhoz, hogy megvédjék a kincset. Először hóviharba keveredtek, majd tűző nap sütött, majd jégeső esett. Három nap és három éjjel mentek, de még így sem adták fel. Mikor már egészen közel voltak a titkos barlanghoz.


Wendy felszólalt.
- Valamit érzek, valami történik a kinccsel! Látok egy kezet! – kiáltott fel Wendy. És ebben a pillanatban Elena is felkiáltott:
- A kincs eltűnt!
- De várjunk csak, ez egy óra múlva fog történni, maradt egy óránk odaérni a Boszorkány előtt! – mondta Richard.
- ezt honnan tudjátok?
- Mert a családban mindenkinek van ez a képessége a varázserőnkön túl, hogy látjuk az közeljövőt.
- Akkor siessünk!

 

Oda is értek fél óra alatt, és megszerezték a rég nem látott kincsüket, amely egy mindentudó kristály, amely megmondja, amit kérdezel. A boszorkány megjelenik a barlangba, de Elena és Wendy együttes erővel száműzik a világ végének a barlangjába, ahol halála napjáig él majd!


12 évvel később...


Elenára és Wendyre rátalált az igaz szerelem. Lett mindekettőjüknek két szép gyermekük, egy fiú és egy lány, és Richard, Jane, Wendy és Elena és gyermekeik párhuzamosan éltek a varázs világban és a varázstalan világban. Így, ebben a kettős életben boldogan éltek, míg
meg nem haltak.

 

Lucy A. Stonewell: Natureboy
Erededettörténet

Volt egyszer egy szuperhős, akit Natureboynak hívtak. Az volt a különleges képessége, hogy irányítani tudta az akaratával a természetet. De nem volt mindig így...

 

Egy Forestia nevűkirályság hercegként született, ahol mindenki boldog volt, csak OŐnem. Szuperhős szeretett volna lenni, viszont nem volt semmiféle szuperképessége. Még nem...

Mindig otthon kellett maradnia, de néha kiosont a palotából álruhát öltve. Körülnézett, sétálgatott, felfedezte a királyságot és boldog volt. Szabadnak érezte magát, ezért minden nap elkezdte ezt tenni. Egy nap a herceg elment a Tiltott Erdőbe, és találkozott egy fura kinézetűemberrel, aki rögtön azt kérdezte a tőle:
-Ki vagy te?
A herceg azt felelte:
-Én Erik herceg vagyok, és te?
-Én vagyok a Tiltott Erdővarázslója. Mit keresel itt?
-Kalandoztam a királyságban és megtaláltam ezt az erdőt. Várj! Azt mondtad, Tiltott Erdő?

-Igen egészen pontosan azt mondtam. Nem láttad a táblát?
-Milyen táblát? Nem volt tábla!
-Igazán? Biztos voltam benne, hogy tettem oda egyet-mondta szórakozottan a varázsló. - Ebben az esetben, Felség, segíthetne nekem megmenteni a királyságot a gonosz hangyától?
-Hívj nyugodtam Eriknek. De nem igazán értem milyen veszélyt jelenthetne ránk egy hangya!

- Ó, elfelejtettem megemlíteni, hogy ez egy óriási gonosz hangya és tüzet tud lőni a szeméből. Hadd kérdezzem meg újra, tudsz segíteni és megmenteni a Királyságot?

-Rendben, azt hiszem, de nem vagyok szuperhős, nincs semmi féle szuperképességem. -Mondta Erik.
-De az vagy, csak mélyen magadba kell nézned! -magyarázta a varázsló.
-Oké, de segítesz?
- Én aztán nem! Túl öreg vagyok már az ilyesmihez, szóval Te menj, mentsd meg a világot Szuperhős!

 

Erik megpróbálta megérteni, hogy mit próblátt mondani a varázsló azzal, hogy mélyen magába kellene néznie, de mivel fogalma sem volt, addig is megpróbált mindenkinek segíteni azzal, hogy kiszabadította őket a házukból.

Szóval Erik minden nap próbálta használni az erejét, soha nem adta fel! Megpróbált mozgatni köveket és növényeket az akaratával. Sokáig semmi nem történt, de egy különleges napon Erik próbálozásai eredményeként egy kis csíra hajtott ki az erdő talajából, ami később hatalmas rózsabokorrá nőtt! Amikor jobban belejött, képes volt növényeket a szándéka szerint mozgatni, majd arra is, hogy újakat hozzon létre, és kövessék a kívánságait.

A siker után úgy döntött, hogy szüksége van egy szuperhős jelmezre, mivel titokban kell tartania valódi kilétét. Visszament a varázslóhoz, és megkérte, hogy készítsen neki jelmezt, amit a varázslótól meg is kapott. Felpróbálta szuperhős jelmezét, és azonnal tudta, hogy az új neve: Natureboy.

Úgy érezte, készen áll arra, hogy szembenézzen a sors rendelte ellenségével, mert addigra már magabiztosan irányított és teremtett a növényeket. A városfalhoz ment, ahol az óriáshangya már nagy káoszt okozott és a polgárokat fenyegette. Megidézett néhány csalánlevelet a hangya körül, de a bestia azokat gondolkodás nélkül felgyújtotta. Ezek után Natureboy a fejére ugrott és ököllel fejbe vágta, ...meg se kottyant neki. Hősünk egy dolgot nem tudott, hogy a hangya allergiás volt a rózsatövisekre. Folyamatosan próbált ellene fordítani különbözőnövényeket. Semmi sem működött. Végül rózsákat használt ellene. A hangya először megpróbált áttörni az őt körülvevőrózsabokrokon, de nem volt ereje halálos gyengeségével szemben, így összeesett. Natureboy legyőzte. Mindenki ujjongott, így lett a hercegből valódi hős.

Titokban visszaosont a palotába, meg sem állt a szobájáig, ahol, gyorsan átöltözött, és a szuperhős ruháit egy ládába rejtette, amin egy jó nagy lakat volt. Éppen időben, mert jött a királyi gárda, hogy közölje vele, hogy a város már nincs veszélyben mivel egy új szuperhős tűnt fel, aki mindenkit megmentett! Megköszönte nekik, becsukta az ajtót, és elmosolyodott.

Folytatás következik...

 

Veilandics Amira: Modern Lúdas Matyi


Matyi, egy ifjú legény, egy Pápa melletti kis faluban éldegélt édesapjával, Janó bácsival. Édesanyját, Erzsók nénit évekkel ezelőtt elvesztették. Elhagyta a családot, mert már nem bírt szegénységben élni. Hozzáment egy gazdag emberhez, majd röviddel rá sajnos életét vesztette. Egy hatalmas lakoma során torkán akadt egy csirkecsont.


Janó bácsi az óta egyedül nevelte fiát. Szegénységben, de becsületesen. Nehezen bírt Matyival, hisz a fiúnak semmihez sem volt kedve mióta anyja elhagyta. Magát is okolta érte. Úgy érezte, senki sem szereti. 


A családi gazdaságba is mindig csak nagy unszolásra segített be. Pedig lehetett volna ám mit csinálni! Libákat terelgetni, tojásokat kiszedni a tyúkok alól, sonkát készíteni, kolbászt tölteni, veteményezni stb. 


Egyik nap édesapja szinte már könyörgött neki. Csak nagy nehezen tudta rávenni, hogy kimenjen a közeli Hét Vezér piacra tojást árulni. Mondván ebből most jó bevételük származhat-s az éppen rájuk férne -hisz húsvét előtt majd viszik, mint a cukrot.


Arra tévedt a fővezér, a falu első embere és pont be akart vásároltatni, hogy szolgái húsvétra tudjanak miből sütni-főzni neki. 
Janó bácsi meghagyta Matyinak, hogy a tojás darabját nem adhatja olcsóbban 30 forintnál, mert akkor nem lesz rajt hasznuk. A fővezér azonban, aki nagy fösvény hírében állt, csak 20 forintot akart adni darabjáért. Matyi első ízben állt ki saját magáért és családjáért mikor szembe szegült a falu első emberével. Ez most azonban rosszul sült el. A fővezér ugyanis nem jól tűrte, ha ellenszegülnek akaratának. Így hát elvett erőszakkal Matyitól 200 tojást és még ki sem fizette. Övé lett megint az utolsó szó, mint mindig.
Matyi szomorúan kullogott haza. Pénz nélkül. Tojás nélkül. Elmesélte apjának hogy járt a piacon, aki valójában büszke volt fiára, élete első férfias cselekedetére. A legényke azonban mérges volt és elhatározta, hogy revansot vesz. Másnap hentesnek öltözve húsáruval jelent meg a falu vezetőjének házánál, hisz tudta, hogy még húsvétra sonkát, kolbászt is kell vásárol(tat)nia. Felajánlotta, hogy jó szakácsként megmutatja, milyen finom ételt, mondjuk, egy jó kis kolbászos krumplilevest lehet készíteni egy házi kolbászból. Elküldte hát a szolgálókat a hozzávalókért. S amint az hitte, hogy egyedül vannak a szép új házban, megmutatta valódi énjét. Elmondta miért jött. Az urat az egyik székhez kötözte, úgy, hogy feneke az égre meredjen. Elővett egy, már jól kiszáradt házi kolbászt, s 200-at vert az uraság tomporára. Annyit, ahány tojást az elvett tőle. Ebbe a nagy verésbe Matyi is elfáradt. S mihelyt végzett, még a kolbász is a kezében volt, mikor betoppant az úr lánya, Karolina. Matyi nagyon megijedt, szóhoz sem jutott. Olyannyira elvarázsolta a lány szépsége, hogy hirtelen, önkéntelenül elmondta neki mit csinál náluk. A lány sem értett egyet apja viselkedésével, tetteivel, s úgy gondolta kicsit, hogy megérdemelte, amit kapott. Csodálta azt a bátor férfit, aki ezt meg is merte tenni.


Rögtön egymásba is szerettek. Össze is akartak házasodni. A lány apja egy darabig hevesen tiltakozott, majd beadta a derekát. Rájött, hogy az igaz szerelem ellen nem tehet semmit. Sőt, látva a fiatalok boldogságát ő is jobb emberré igyekezett válni. Így a falu lakosai is kezdték egyre jobban szeretni, tisztelni a fővezért, s családját. Matyiék csakhamar örökösökkel, szám szerint 3 fiúunokával ajándékozták meg őt. Matyi, Jani, Feri lettek a nagypapa szeme fényei, hisz ki más is lágyítaná meg egy zord férfi szívét, mint egy unka, vagy unokák. Matyiból pedig keményen dolgozó családfenntartó lett, aki igyekezett mindig mindent megtenni családjáért. Így élnek boldogan, együtt még a mai nap is.

 

                   Páricsi-Nagy Rezeda: Józsefvárosi csoda

                   Mila és a Pál utcai fiúk

Az esőben átöltözik Józsefváros. A lakkcipősök kordbársony nadrágja alulról teljes pompában színt vált, elsötétül. A Práter utca 11. szám alatt bőrövvel átkötött könyvek hevernek a latyakban, üveggolyókba ütköznek a cseppek, a víz tükrébe egy aktatáska homályos árnya vetődik, de nem ázik el – mivel bronz az, amiből a Pál utcai fiúk szobra készült. A nagyobbik Pásztor is ott áll, mellette a kisebb, Nemecsek, Kolnay és Weisz pedig játszanak. 

Ahogy leereszkedik az ég függönye, elmosolyodnak az emberek, kék s barna szempárok fürkészik az utat, majd összefutnak, s meglátják, kivel járják majd be azt. Egy felszántott arc alatt friss mezei gondolat – mintha gondolatolvasó lenne, vagy lehet, hogy visszaemlékezik? Rákacsint a fiatalokra. Összefonódik két térképpel átszőtt kéz, a vonalak pontosan rajzolják mindazt, ahová együtt mentek, közösen éltek meg. 

A porcukorral szórt ég alatt a budapesti Szent József plébániatemplom harangozza az éjféli 12 órát. Első kongatásra a szél megperdíti az aszfaltot borító zörgő leveleket. A másodikra ezernyi lámpás világítja meg a bokrokat, a harmadikra az ágak reccsennek, ropognak. A negyedik kong, minden nesztelen, fagyott. Ám karimás sapka alatt kék szempár kezdi fürkészni az éjt. Ötödik, hatodik, hetedik, villany már egy házban sem ég. Nyolcadik, színes üveggolyók pattannak, s egy fiú elégedetten mosolyog. A néma csendben a harangszó zúg, s a tizenkettedik ütésre – íme – egy harmadik mosoly is kirajzolódik. Felülről nézve mintha három süni szövetkezne, ahogy egymás vállát átfogva elindulnak az éjszakába. Nemecsek, Kolnay, Weisz, mint minden este, felébrednek, s indulnak felfedező útjukra. 

A kormos gyermeklábnyomok a terrakotta tetőkre díszítősort nyomtatnak, a kéményekből kikandikáló fejtetők fekete maszkot húznak. Ereszeken csúszdáznak, lámpaoszlopról fejjel lefelé látják a világot. Majd visszafordul a föld, s ruhaszárító köteleken egyensúlyoznak. 
Ablakokon csusszannak át iskolákba, buta gyerekek börtönébe, okosak palotájába és felnőttek munkahelyébe. Lépcsők futnak lábuk alatt, kulcsok fordulnak a zárban, s papírkavalkád forgószelében kezeik kék s piros tintát ragadnak. A rossz dolgozatok szégyenükben megjavulnak, a karók meggörbülnek, a kettesekből hattyúk lesznek s elúsznak, a hármasok szégyenükben eltűnnek, a négyesek még beleférnek, hacsak nem az ötösökkel keverednek, mert akkor eltűnhetnek. Jeles és kitűnő lett újra a sok diák, nem rontott átlagot az osztály. 

Már hajnalodik, elpirul a horizont, és egy piros esőkabát kapucnija alól egy hajfonat kandikál ki, egy harisnyás kislány, Mila, macskaköveken ugrál. Hirtelen valami neszre lesz figyelmes, perdületében megdermed, barna szivárványhártyájában pupillája kíváncsian fürkészi az utcákat. Egy árva lelket sem lát. Nem hisz a fülének, egy vékony hang szól, tenor aláfestés bolondítja cintányér nevetésével. Az utcák magányosan állnak, a szélesebbekben és a keskenyekben egyaránt csak a szél süvít, és a hely kong az ürességtől. Közvetlenül mellette csak a Pál utcai fiúk szobra áll magányosan. Mit hallhat vajon? A képzelete játszik csak vele? Elhatározza, hogy ennek bizony utána kell járnia.

Távcsövet kötöz az övéhez, szoknyája korcaiban gumimacik bujkálnak, zsebeiben már nem a pénz csendül, hanem a francia drazsé, hóna alatt egy párna lapul, másik kezében pedig kedvenc könyve.  Így megy fel a negyedikre, egy kiadó ház erkélyére. Leült a vánkosára, a drazsés csomagnak nagyra nyílik a szája és így vár az emlékművek csodájára.  Ám mielőtt éjfélt ütne az óra, lehúzza a fejét az álom, a nagy izgalomtól elszenderül, és reggel csak a csalódást dörzsöli ki szeméből.

Nem, nem hagyhatja ennyiben, másnap az este újra törökülésben találja a teraszon. Monotonon jár az óra, kattan minden másodpercben, majd egyre messzebbről és egyre lassúbbnak hallja, a bakancsa már a parkettán hever, s lábujjhegyei összekunkorodnak, amint fel-felnevet messzi álomországban. 


Hibáiból harmadnapra tanul. Perdülnek a loknik, roppan a padló, fésűjébe torkaszakadtából énekli a refrént, képzeletében konfettiben, csillámporban úszik a színpad, a közönség megőrül fantasztikus hangjától…. KRRRRR… kedvenc számát durván félbeszakítja az éjfélre beállított ébresztő. Rohan az ablakhoz, majdnem elbotlik, szeméhez szorítja a távcsövet. Tátva marad a szája, majdnem elejti a távcsövet, nem hisz a szemének.  Nemecsek szőke hajába belekap a szél, majd Weisz és Kolnay szempillái rezdülnek. Mila cipőfűzője a földön csíkot húz, miközben a lépcsőkön az árnyak után ered. Ám a fiúk túl gyorsak, s köddé válnak. 
Mila gördeszkájával hasítja a levegőt, a kerekek, mint a szélvész fordulnak, plezúros térde izgatottan remeg. Végre valahára nagy nehezen utoléri őket. Szégyellős mosolyok, majd egész fogsorok villannak elő a 4 csodálkozó szempár alól. Bemutatkoznak egymásnak, és innentől kezdve minden este találkoznak. Az együtt töltött idő alatt mesék, közös történetek szövődnek. Sebeikre sebtapaszok vándorolnak fel Mila segítségével, lepihennek, megragadnak, majd idővel lehullanak. A kerítésekből létrák lesznek, a kukatetőkből ugratók, a betonból láva ömlik, lábujjhegyen mennek át egy ideiglenes hídon, pázsit borítja a képzeletbeli szörny hátát, s a gyerekeket megkergeti. 


Elszáll a nyár és a késő őszi időben elszállnak már a gólyák, fészkeik szomorúan tátonganak, a napsugarak lazítanak. A telihold udvarán túl parázsló csillagok, majd mint vízesésen tündöklő szikrák lehullanak az égbolton. Buzgó nebulóink éjfél után a lányka iskolájának kémia szertárában kotyvasztanak. A Budapesti Fazekas Mihály Gimnázium boszorkánykonyhájában füstfelhőkben gomolyognak a következő esték, a borszeszégő lángja irigyen sárga, mérgesen téglavörös, szomorúan ibolyába lábad, majd zöld a féltékenységtől. Katonaként sorban áll a nátrium, tiszteleg a kalcium, hasonlít hozzá a kálium, a réz pedig a sor végén zászlót lenget. 
Majd felmásznak a tetőre, Józsefváros végtelen vásznát nézik, az üvegcsében a bíró a fenolftalein indikátor, a nagyobb tubusban az elítélendő kálium hidroxid. Józsefváros feliratban szórják ki a vegyszert, rá cseppekben adagolják a folyékony igazság szérumot. A szó a tetőn pirosan világít, lúgossá lett ítélve.  

 

„A vörös ingesek miért nem ébrednek fel? Játszhatnánk hatan mint egy fél tucat?” – szól Mila csengő hangja.

 

Senki sem tudja a választ, de abban egyetértenek, hogy minél többen játszanak, annál jobban telik az idő. És megfogadják, hogy mostantól ezzel foglalkoznak, ez lesz a közösen töltött idő legfőbb célja.

Mila másnap izgalommal teli nyitja ki a kémia szertár ajtaját kémia tanárát keresve.

Albert tanár úr fehér köpenye alatt a sok tudomány megbújik. A szája sarka, ha meggörbül, a segítőkészség és a kedvesség kibújik. Szemüvege kémia dolgozatot javítva sok csodát látott már, de ilyen kerekre még ahogy mondaná ,,hólyag  szemei” nem nyíltak, mint amikor Mila kérdését hallja. „Kedves tanár úr! Bronzot életre kelteni savval vagy lúggal, endoterm vagy exoterm reakcióval lehet?”  A tanár úr szeme elkerekedik szemüvege mögött, de erre a kérdésre nincs se Albert-képlet, se Albert-szabály. Mila alig meri feltenni a következő kérdést: „Az elektron burkok találkozása milyen érzéssel tölti el őket majd, ha felélednek?”  A tanár úr fehér köpenyének legendás ujjában temérdek kísérlet rejlik, de erre a kérdésre nem tudja a megoldást.

 

Mila nem adja fel, itt valahol meg kell a választ találnia kérdésére.

 

A kémia labor mellett két ajtóval a biológia szobában Nagy Péter tanár úr egy csontváz mellett a diákok legnagyobb bánatára röpdolgozatot nyomtat. Mint családapa a gyermekeket kívülről-belülről ismeri, a sejtjeiktől a gondolataikig. Ezért is rejti el mondandójában az óra végén, hogy a következő találkozáskor lesz-e tudáspróba. Minden kérdésre tudja a választ, az érdeklődő nebulóknak ő a támasz. „Tanár úr, hogy lehetne a pásztor testvérek szobrát életre kelteni” – kérdezi tőle is Mila. „Szívet adni egy szobornak, hogy vért pumpáljon és tudjon vele szeretni, becsülni és örülni? Hogy dobbanjon a szépért és a jóért?  És merjen vele álmodni? Nem lehet. Sajnos én nem tudok segíteni.”

 

Mila utolsó reménye a 3. emeleten Földvári tanár úr, az irodalom, a lélek és az érzések szakértője. Műhelyében nincsen lehetetlen, álmok és vágyak testesülnek. A sárkányok lehetnek jók és a hercegnők rosszak, Hófehérke lehet egy boszorka és a 7 törpe óriás. A legfontosabb az, hogy mindenki lehet önmaga és boldog a maga valóságában. Amikor Mila belép, a tanár úrnak csak az orra hegye látszik ki a sok irodalmi szöveggyűjtemény mögül.

 

„Tanár úr, hogy lehetne a Pásztor testvérek szobrát életre kelteni” – kérdezi tőle is Mila, de választ ezúttal sem kap, így lógó orral, reményt vesztetten távozik a teremből.

 

A kémia, a biológia ezer féle ága és még a lélek tudománya, az irodalom sem tudott segíteni a Pásztor testvéreken. 

 

Újra matrózkék lepedő alá bújik a város. Éjfél előtt ismerős harisnyás lábak alól spriccelnek a tócsák, szomorúan hullnak cseppjei újra a koszba és a sárba. A copf hever a vállakon, nem fújja sehova a szél. Csendben, magányosan nézik a házak egymás kopár falát. Hidegen csöpög az ereszeken át a víz és üresen koppan a sokat látott aszfalton. 

A két Pásztor fiú szobrot Mila szorosan átöleli. Karjai és a szobrok közt még szellő sem férkőzhet át. Fejét szomorúan egyikük vállára hajtja. Szempillái összeszorulnak, kezével erővel szorítja a fiúkat, mintha most mennének el hosszú útra, pedig még meg sem érkeztek. Mila teste kihűl, átveszi a szobrok dermedtségét, hangja szűk, épphogy torkán kifér. Egy mozdulat és egy csepp melegség, egy hajtincs rezdülése, és az ujját mintha megszorítanák. Meleg fuvallat éri feje búbját, és még egy, és még egy – a Pásztor fiúk teste életre kel, és szívük már együtt üt Nemecsek, Weisz, Kolnay szívével és a Szent József templom harangjával.  

 

Azóta együtt hódítják meg az estéket, és élik meg a hajnalokat, mint hat elválaszthatatlan, örök cimbora. 

 

S ha valaha azt suttogják a fák, zúgják a szellők a távolban, hogy Jó-zsef-vá-ros, tudd, hogy azok nem mások, mint a Pál utcai fiúk, a Pásztorok és Mila boldog kiáltásai a végtelenbe. 
 

Bolla Dorina Jada: Amikor az óceánnak elege lett


Régebben történt ez az eset, amiről most mesélni fogtok nektek. Nagyon-nagyon régen, akkortájt, amikor a Csendes-óceán megszületett. Több hetes volt és már mindenféle állat élt benne, bálnák, delfinek, cápák, kisebb-nagyobb halak, polipok és még sorolhatnám. Csendinek – mert akkoriban még így hívták a Csendes-óceánt – sok időbe tellett, míg megszokta, hogy ennyi állat nyüzsög benne. Sokszor visszasírta ám, azt a nagyon kicsi időt, amíg egymagában hullámzott. 


Mert ugye, az állatok ide-oda mozogtak benne és ez néha nem volt kellemes, főleg amikor halak verekedtek össze, sokszor csapatosan. Ezek a több helyen történő verekedések összeadódtak egy nagy mozgolódássá és ez sokszor – legyünk őszinték – idegesítették Csendit. Fájni nem fájt neki, csak zavarta. S semmi nem jutott eszébe, hogy rendet csináljon. Sokszor szólt már a halaknak, azok egy ideig abbahagyták a nagy ramazúrikat, de egy idő után ugyanúgy folytatták. Így hát kénytelen volt, még ha nehezen is beletörődni.

 

Csak hát, mint mindenkinél, nála is elszakadt a cérna és majdnem kijött a sodrából.

 

Napsütéses délelőtt volt. Csendi éppen a nap sugarait élvezte. Jókedve volt, elégedett volt mindennel. Nem volt nagy morgás benne, a tengeri élőlények csak a szokásos vándorlásukat végezték. Szép napnak ígérkezik ez a mai – gondolta magában és boldogan hullámzott. Aztán hirtelen valami borzasztó rángatózást érzett a bal oldalában. Először még gondolata sem volt, hogy mi történhetett.
Amikor odanézett vagy úgy 1 millió hering úszkált körbe-körbe, középen pedig három fiatalabb hering volt és még egy, mint később kiderült a döntőbíró.

 

- Ők hárman a gyanúsítottak a ráklopási ügyben. Akkor most valljanak színt mindannyian!
- Én biztos nem voltam, amit az is bizonyít, hogy nem szeretem a rákokat és, hogy ilyen vékony vagyok, ami azt jelenti, hogy nem eszek sokat, ami miatt biztos, hogy nem én loptam el a rákokat, mert ma már ettem.
- Bárki mondhatja azt, hogy nem szereti a rákokat, de a vékonyság már nyomósabb indok – azzal a döntőbíró elővett egy íróeszközt és egy táblácskát és elkezdett írni.
- Már nem azért, de lehet, hogy pont ő lopta el, mert amilyen vékony biztosan éhezik – szólalt meg egy hering a körből.
- Csend legyen! Az igazságszolgáltatás az én dolgom! – volt a bíró válasza, majd folytatta a faggatást.
- Jó, akkor most Ön jön. Valljon színt!
- Én biztosan nem voltam, mert… Én nem csinálnék ilyet soha! De tényleg! Higgyék el nekem! 
- Valami indok?
- Becsületes vagyok.

 

Erre a válaszra általános derültség támadt, egyesek hangosan nevettek, még a bíró is szélesen vigyorgott miközben jegyzetelt. Szegény hering – akinek Hern volt a neve – csak búsan úszkált középen.

 

- Na, akkor most az utolsó is mondjon el mindent!
- Nem én voltam… Hiszen én olyan kövér vagyok, hogy egy darab rák se férne el bennem!

 

Na, erre tört csak ki a hahota. Mindenki rázkódott a nevetéstől – kivéve Hernt –, még maga a kövér hering is vigyorgott.
A bíró ezt is lejegyzetelte, majd pedig ítéletet hirdetett.
- Ezennel kihirdetem, hogy a „becsületes” hering a ráktolvaj! Büntetése: mindenben ő lesz az utolsó, még a sorban is!

 

Szegény Hern csak lebegett és közben amennyire csak tudta lehajtotta a fejét. Egyesek gúnyosan mosolyogtak, mások az arcába nevettek. Aztán tovább indult a raj.

 

Csendi végignézte ezt az egészet, de különösebben nem törődött vele. Őt csak a nagy körbe-körbeúszkálás zavarta. Szólt is a heringeknek, de ők nem törődtek vele. Ez volt az a pont, amikor betelt nála a pohár. Elege lett.
- Most már elég volt. Soha senki nem hallgat rám és senki se vesz figyelembe. Nélkülem ezek a halak nem tudnának élni, mégse segítenek. Világgá megyek! Igen! Szépen elmegyek a kontinensre!
- Ne tedd! Akkor nagyon sokan meghalnának – szólalt meg Hern kétségbeesetten, aki észrevétlenül ott maradt és Csendit hallgatta.
- Tudom. De hát mit tegyek, hogy komolyan vegyenek? Nincs más lehetőségem, különben ez az egész így marad.
- De akkor se tedd meg, mert nem minden hal a hibás és akkor ők is meghalnának és nem is a kontinensen élők a hibásak, de ők is meghalnának. Ez így nem lenne igazságos.
- Igazad van, de akkor mit tegyek?
- Hát… Például kérd meg a Szelet, hogy csináljon nagy vihart neked és előtte figyelmeztess mindenkit, hogy ha így folytatják hatalmas vihar lesz. Ha abbahagyják a nagy verekedéseket és amikről tudják, hogy neked nem jó, akkor ne legyen vihar, ha pedig nem, akkor… legyen. De kímélj meg minket, kérlek!
- Rendben. Köszönöm. Így fogok cselekedni, de csak miattad. Mert úgy véded azokat is, akik most zártak ki maguk közül. S nem állsz bosszút. Pedig megtehetnéd, hogy velem jönnél és akkor csak ők halnának meg, te nem. S mégsem teszed. Sajnálom, hogy így felhúztam magam. Ha most nem lettél volna itt, a saját fejem után mentem volna. 

 

Ezzel Csendi elbúcsúzott és elment szólni a többieknek. Miután biztos volt benne, hogy mindenki tud a dologról, csendben maradt és várt. Semmi változás nem történt. Ugyanúgy voltak verekedések, kavarodások, így Csendi két nap múlva megkérte a Szelet, hogy csináljon vihart. S ő csinált. Hatalmasat.

 

Egész álló nap bömbölt az óceán. Csapkodtak a hullámok. Dörgött, villámlott. Minden állat félt. Még a kontinensen élők is rettegtek, hogy mi lesz ebből. Aztán éjszaka, amikor nem bírták tovább, a halak követet küldtek Csendinek, hogy most már legyen vége a viharnak. Megígérték, hogy nagyon jók lesznek, csak legyen már újra nyugalom. S az lett. Csendi abbahagyta a vad hullámzást. A halak pedig abbahagyták a verekedéseket, kavarodásokat. Nagy ritkán fordult elő bármi ramazúri, de akkor a halak nagyon elszégyellték magukat, s esedezve könyörögtek bocsánatért. Nem is volt azóta akkora hatalmas vihar.

 

Csendi pedig megköszönte Hernnek a jó tanácsot, akit végül visszafogadtak a heringek maguk közé, mert kiderült, hogy nem is ő volt a tolvaj, hanem a vékony hering.   

 
 

Gertheis Veronika: Városi egérrománc

Józsefvárosban, egy üres telek derekán gubbasztó tűzfal tövében élt Felhő Anka. Az egérhölgy vatta puhaságú, lágyan kavargó hóesést idéző színű, divatos bundában járt. Egy vagyont költött a kabátra, de érdemes volt, mert egy-kettőre a környék legcsinosabb egérnőjévé avanzsált benne. 


Ha valaki a környék legelbűvölőbb egérnője, akkor senki sem firtatja, hogy hol lakik. Pedig a málló vakolatú tűzfal alá kapart kis odú nem éppen a legfinomabb eleganciáról árulkodott. A presszós csészényi zugban mindössze egy valaha rózsaszín sapkabojt szolgáltatott kevéske kényelmet. A bejárat eltorlaszolására használt penészes karton is cserére érett már. 

 

Felhő Ankának azonban sürgősebb dolga is akadt, mint az otthona csinosítgatása. Az új bundát komoly befektetésnek szánta: a környék legcsinosabb egérnője cím birtokában reális esélyeket látott rá, hogy még a nyáron talál egy megfelelő, minimum polgári lakás sarkában berendezett fészekkel rendelkező vőlegényt, így a téli felújításokra már nem kell költenie. Napja nagy részét ezért korzózással és nívós egértársaságokban töltötte. A maradék idejét pedig élelemszerzésre fordította. 

 

A napi betevőért rendszerint a szemközti ház egyik első emeleti lakásába járt, ahol egy idős hölgy lakott. A nénike az orráig se látott, szemüvegben is legfeljebb az csak az orra hegyéig, így Felhő Anka teljes biztonságban lakmározhatott az éléskamrában. Ügyet sem vetett rá, ha a kirágott sarkú tasakból kifolyó liszt nyomot hagyott, vagy fészkelődésével zajt keltett a diós kasban. A lakás természetes zajait is megszokta, már hetek óta nem érte olyan váratlan zörej, amitől megriadva fekete pöttyöket hagyott volna a kamrapolcon. 

 

Ha valamivel óvatosabban forgolódik arrafelé, talán észrevette volna, hogy a kamra ablakából rendszeresen figyelik. Fekete gombostű-szempár kísérte kecses mozdulatait, két apró kagyló fül hallgatta foga koccanásait a mogyoróhéjakon.

 

– Úgysem állna velem szóba! Olyan finom, törékeny kis egérlány! – mormogott a leskelődő bánatos bajuszrágás közben. 
Cin Benő a ház pincéjének egy zavartalan és meglehetősen tágas zugában élt. Legénylakása nem volt fényűző, de elég kényelmes és biztonságos ahhoz, hogy egy bájos egérhölgy is otthonra lelhessen benne. Ócska, aszfaltszürke bundájában azonban legfeljebb a szomszéd pincék egérbakfisai billegették feléje a bajszukat, az előkelőbb hölgyek szeme elé nem kerülhetett. 

 

Az első emeleti nénikét egy napon távoli rokonok látogatták meg. A nagyhangú nő és a hallgatag férje három napig maradtak, ez alatt teljesen kitakarították a lakást, a kamrapolcokra tiszta, ropogós papírokat tettek, fémdobozokba zárták a legínycsiklandóbb csemegéket, valamint új és idegen szagot hagytak maguk után. 

 

Cin Benő aggodalommal telt szívvel figyelte a ténykedésüket. Bajszával próbálta a kamraablak alatt kisugárzó rezgéseket befogni, hogy megtudja, mire készülnek. Egy baljós szó hanghullámaitól olyat rezdült a bajusza, hogy kis híján lepottyant az ablakpárkányról.

 

– Jószagú Camembert… Azonnal figyelmeztetnem kell őt! Bár csak tudnám, hol lakik!

A szürke egérlegény a lépcsőházi korláton lecsúszdázott a pincébe és lázas nyomozásba kezdett. Faggatta a szomszédos egérbakfisokat, az ázott kenyérhéjszagú postás egeret, még a nagy kartonnyi régi térképbe rágott odúban lakó dr. Rágcsányi Rudolf professzor urat is kérdezte, de senki nem tudott neki segíteni.

 

Felhő Anka három nap koplalás után – mivel ismeretlen lakásokba nem mert belopózni élelemért – még az utcán sem nézett körül, úgy iszkolt át a szemközti házba. Lábai vitték végig a szokott járatokon, ám az idős hölgy otthonába érkezve megtorpant.

 

– Jaj, ne! Eltévedtem? – cincogta rémülten. – Minden annyira más itt. Vagy mégsem? Hiszen az ajtó ugyanaz… A kamrapolcok lábai is ismerősek. Ó, csak kitakarítottak… Csak a papírok mások… De hol van a dió? A csokoládé? 

 

Talán az éhség, talán a megszokott óvatlanság miatt, de az egérlány kétségbeesett kaparászása a bádogdobozok oldalán a nappaliban álló öreg, rózsás huzatú fotelbe is behallatszott. No, nem az öregasszony szendergett benne, de nem ám!
Cin Benő eközben az üres telken rozsdásodó kannában lakó varangytól végre megtudta imádottja címét. Remegő manccsal húzta félre a penészes kartonlapot a nyomorúságos odú bejárata elől.

 

– Ó! – csak ennyit szólt, s lóhalálában surrant az egérlány kedvenc éléskamrája felé.

A rideg bádogdoboz peremén ülő Felhő Anka épp ebben a pillanatban hullatta le első kövér könnycseppjét a kamra kövére.

– Milyen érdekes… Egy egér, akit itatja az egereket? – nyikordult fel egy gúnyos hang a küszöb felől.

Könnyei függönyén át is látta, – vagy csak az egérösztön? – hogy ki ül ott.

– Gyere csak le, kedvesem, nem bántalak… – súgta a fekete bundába bújt démon.

Az egérlány dermedten ült.

– Látom, bánatod van. Gyere a mamához! Én szívesen megvigasztallak… - rózsaszín nyelv nyalta körbe az éles fogakat. – Többé soha, semmi nem fog fájni! No, gyere csak, ne félj…
– Hiszen nekem úgyis mindegy – gondolta a szerencsétlen. – Soha nem találok újabb éléskamrát.

 

A szomszéd polcról ekkor lélegzetvételnyi moccanásokat hallott. Csupán egy fekete damil bajusz kandikált ki a szódabikarbónás tasak mögül, de az a bajusz olyan hetykén, olyan kackiásan állt, hogy Felhő Anka szíve hevesen dobogni kezdett. Tűhegyes kis fogak csámcsogása csendült, egy taszajtás a zacskón, s a magasból egyszerre sűrű szódafelhő hullott, teljesen fehérre festve a macska fekete bundáját. A vérmes ragadozó prüszkölésétől egész vihar kerekedett, majdnem olyan szép, mint a télen kavargó hó…
Cin Benő nem mélázott soká, mancson ragadta a szépséges egérkisasszonyt és a zűrzavar fedezékében magával menekítette a pince biztos rejtekébe. Felhő Anka még remegett a fülében csengő macskanyávogástól, de az egérlegény búgó cincogása lassan utat tört magának a vérfagyasztó hangok között.

 

– … mindenütt kerestelek, hogy figyelmeztesselek, még az odúdhoz is elmentem…
– Te jártál a… lakásomnál? – dadogta az egérhölgy.
– Ó, igen… Szörnyű, hogy ilyen helyen kell élned. Szegény kicsikém! Mondd csak… Nem akarnál inkább… Itt? 
– Veled?
– Velem.
– Hogy ne akarnék! – sóhajtotta Felhő Anka. – Hiszen nálad bátrabb és kackiásabb bajszú egeret nem ismerek.

 

Így történt, hogy Felhő Anka, a környék legcsinosabb egérnője és Cin Benő, a szerény városi egérlegény egymásra találtak Józsefváros egy szűk kis utcájában. 
Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg az üres telek rozsdás kannájában élő varangyot, én is tőle hallottam.

 

Hidvégi Anikó: A kiégett és eltűnt villamos

Budapest utcáin egy új, arany színű, pici villamos masírozott. Nem volt hosszú pályája, de azt annál vidámabban és büszkébben tette meg. Kerekeinek zakatolása fülbemászó dallamot játszott, amit csak a megállókban kinyíló ajtók szakítottak meg. Meg volt győződve, hogy ő a világ egyedüli ilyenforma járműve, hiszen senki mással nem találkozott még életében, aki rá hasonlítana egy picikét is. Kedvesen köszöntötte minden nap az utasait. Volt, akit név szerint is ismert. Nagyon adott a tisztaságra. Esténként megmosakodott kívül-belül, lecsutakolta az üléseit, megmosta az ablakait, kifényesítette a padlóját, majd békés szunyókálásba kezdett. Reggelente az utasok nem hittek a szemüknek.

-Ilyen tisztaságot és pontosságot! Ez igen! Még sosem tapasztaltam ilyet. -mondta egy hölgy, miközben Charles Spanieljét igazgatta az ölében.

-Micsoda illat,  Mon Dieu! -egy francia diák beleszippantott a levegőbe, ahogy felugrott utolsó percben a villamosra.

-Üdvözlöm Önöket! Kérnek egy reggeli kávét? -kérdezte a villamos.

-Még erre is van lehetőség? -csodálkozott Károly bácsi, aki a Magyar Nemzeti Múzeumtól, a Magyar Természettudományi Múzeumig, és onnan a II. János Pál pápa térig utazott, a Fiumei úti megállón keresztül, hiszen Károly bácsi az Erkel színházban dolgozott zenekari tagként. -Kérek, kérek! Egy normál feketét legyen szíves! -motyogta megőszült bajusza alatt.

-Parancsoljon! Nyissa ki az Ön mellett található kis rekeszt a falban. Ott találja meg a kávéját. -tolmácsolta kellemes hangon a kis villamos.

-Elképesztő! Elképesztő! Micsoda kávé! És micsoda dallamok! Az Ön kereke csodákra képes. Amennyiben nem probléma, belekomponálnám egy darabomba a zenei kattogását. -pillantott előre szemüvege alól Károly bácsi.

-Csak tessék! Holnapra kitalálok valamilyen más ütemet. -örvendezett a villamos.

 

Ahogy elhaladt az egyes épületek előtt, csillogó szemmel nézett körül. Jó néhányszor látta már a tájat, de nem tudott betelni vele. Útközben az utasoknak is csak mesélt, csak mesélt.  

-Erkel színház megálló, vagy mondhatjuk úgy is, hogy Népopera. Aki megnézné ma a Toscát, kérjük szálljon itt le!  -mondta, mondta a hangosbemondóba. -Kerepesdülő. Tudják, hogy a kétharmadát a Fiumei úti sírkert foglalja el?

 

Olyan sokat járt a megtervezett útvonalán a villamos, hogy mindent és mindenkit megismert. Tudta, hogy Berta a virágokat kedveli, így amikor a Múzeumkertnél haladt el a reggeli 6 órás köréné,l körültekintően szétnézett, majd szakított egy szép rózsát, amit Bertának a következő körnél odaadott.

 

Tóbiás a hírekre volt kiéhezve. A kicsi villamos minden reggel friss újsággal kedveskedett neki. De nem csak virágot és újságot vitt, vagy éppen kávét főzött, hanem ami ennél is fontosabb volt, hogy mindenkihez volt egy-két kedves szava. Kikérdezte az iskolába menőket, a magányosokkal beszélgetett, felvidította őket. Budapesten híre ment az arany villamosnak, akinek a szóbeszéd szerint nem csak a színe, de a szíve is arany volt. A környékbeli villamosok irigykedni kezdtek rá, mert senki sem akart már velük utazni, mindenki az arany villamost kereste. Egyre többen és többen lettek, lógtak az utasok még az ajtóban, és ajtón kívül is, csakhogy használhassák a járatot. Az emberek nagyon örültek kezdetben, hogy egy ilyen kellemes járattal bővült a lakóhelyük, de egy idő után kezdtek egyre követelőzőbbekké válni.

 

-Ez a kávé hideg!  Nem lehetne forróbbra készíteni? -dobta le a kezéből Károly bácsi a csészét, leborítva a villamos padlójára.

-Jajjj! Ez a virág nem is friss. Az illata sem olyan, amilyennek lennie kellene. -borzalmas, hogy manapság már virágot sem tudnak választani! -méltatlankodott Berta.

-Csupa víz itt minden. Minek ez a nagy tisztaság? Az ember csak elcsúszik a síkos padlón. -puffogott egy diák.

-Nem tudhatja maga, hogy mi a bajom. Minek avatkozik bele? Nem kell szóval tartania, szeretnék egy kis csendet végre. -fordított hátat a magányos néni.

 

Kicsi villamos nem értette az embereket. Már jót tenni sem lehet? Mi történt mindenkivel? Annyira aggasztotta magát a történteken, hogy megbetegedett és elszállították a javítóműhelybe. A javítóműhelyben még az álla is leesett. 

 

-Atya ég! Ti olyanok vagytok, mint én! -kiáltott fel örömében kis villamos, aki még sosem látott más villamost.

-Na, na, csak ne személyeskedjen uram! Semmiképpen nem vagyunk egyformák. Ön csak Józsefvárosi, de én, hát én kérem tovább is merészkedem. -dicsekedett a 62-es.

-Meséljen kérem! -izgatottan előrébb húzódott az arany villamos.

-Az a csodás napfényes Zugló! És a sok kedves beteg az Uzsoki utcánál. Hát, az csak az igazi kérem! -mesélt a 62-es.

-Ugyan már! Csak azért henceg, mert még sosem járt Terézvárosban. Ahogy a körúton veszem fel azt a temérdek embert, mindent megtudok a világról. Előttem kérem nincsen titok! Sietősen haladnak a Nyugati pályaudvarhoz, hogy onnan messzi tájakra utazhassanak. Az utasaim jártak már Prágában, az egyik a hajnali járattal jött meg. A vonaton éjszakázott. Kicsit elbóbiskolt, amikor a vonalamra tévedt. Aztán ott van a Margit sziget. Olyan csodást maguk bizonyára nem láttak még. Pompázatosan ível át két oldalán a Duna. Én a magasból kémlelem. Sok futót és kisgyermeket viszek el oda. -csak mesélt, csak mesélt a 4-es, 6-os.

-Kérem, ne hagyja abba! Eljutott még további tájakra is? -kérdezte arany villamos 4-es, 6-ost.

-Budát ismeri? -kérdezte.

-Nem tudom mi lehet az. -szomorkodott a kis villamos. -Egyszer talán én is eljuthatok oda! -csillant fel a szeme.

-Ugyan már kérem! -nevette ki 28-as. -Hogy képzeli? Felszedi maga alatt a sínt? Ez nevetséges. -nevetett újra 28-as.

Kik vannak még itt? -kérdezte arany villamos.

-2M, 4,6,28,28A, 37,37A, 62 és Ön. -sorolta 37.

-Miért pont mi kerültünk ide? -kérdezte kis arany villamos.

-Hát nekem berozsdásodott a derekam környéke, és alig bírok fordulni a kanyarokban. Próbáltam gyorsabban menni, hogy engem is szeressenek az utasok, ne csak magát. -nyögött fel 37A.

-Én nem tudok gyorsulni. Az a sok megálló! -sóhajtott. -Ha Ön előtt akartam járni, akkor többször kellett megállnom és több utast kellett szállítanom. -szomorkodott 6-os.

-Engem leépítettek, mert Ön elvitte az utasaimat és velem már nem járt senki. -panaszkodott 28A.

-Nem, nem erre gondoltam. Megvan! -kiáltott fel kis villamos. -Mi mind Józsefvárosiak vagyunk.

-Ostoba! Ön nem tartozik közénk. Ön egy kakukktojás. -Horkant fel hangosan 2M.

-Hogy mi? Miért bánt kérem?

-Mi mind jártunk Józsefvárosban, de azon kívül is, míg ön csak Józsefvárosba jutott el. -hátatfordítottak arany villamosnak.

-Kérem! Kérem! Nem tudtam. Szerintem össze is foghatnánk. A határig én vinném körbe-körbe az utasokat, onnan pedig Önök. -próbált együttműködő lenni kis villamos.

 

Miközben a javítóműhelyben volt a kis arany villamos, az utasok rájöttek, hogy milyen rossz, hogy nincs velük. Minden reggel gyalog kellett menniük, elmaradt a reggeli kávé, újság, virág, elmaradtak a szép szavak. Amikor kis villamost visszahozták a műhelyből, mindenki üdvrivalgással fogadta. 

-Éljen, éljen! De jó, hogy ismét itt van. -kiabálták az emberek.

Kicsi villamos viszont már nem volt a régi. Nem tudta, hogy mit tegyen. Ha ismét kedves lesz, akkor miatta az utasok elpártolnak a többi villamostól. Ha nem lesz kedves, akkor szomorúak lesznek az emberek. Szerette Józsefvárost, de az elmeséltek alapján világot is szeretett volna látni. Ahogy így tűnődött, egyre lassabban ment, a megállókban még az ajtókat is elfelejtette kinyitni.

-Hét, mi van? Nem látsz a szemedtől? Itt egy megálló. Nyisd már ki! Le szeretnék szállni. -türelmetlenkedett az egyik utas.

-Össze-vissza fékezel! A kávé rám borult. Most mit csináljak az ingemmel? -rázta le a forró kávét magáról a másik utas.

Megmakacsolta magát és nem ment tovább, de az ajtaját sem nyitotta ki. Az emberek csak veszekedtek-veszekedtek. 

-Lekésem a csatlakozást! -kiabálta. -Nem érti?!

-Nem, nem értem. Nem értem, hogy miért nem jó az embereknek a jó. És azt sem értem, hogy tudnék úgy jót tenni, ha másoknak ezzel ne tegyek rosszat. -sóhajtott és kinyitotta az ajtóit.

Kis villamos nem ment tovább. Kiégett. Leszerelték a vágányait, néhány még itt-ott meglapul Józsefváros utcáin. Ha figyelmesen nézitek az embereket, akkor láttok jó pár olyat, aki még a régi síneknél kesereg és várja vissza a régi időket. Az arany villamost azóta az ország összes pontján kiállították és számtalan látogatója akadt. Már őt látogatják, és neki visznek virágot, újságot és egy kis kedveskedést. Köszönetképpen árnyékot ad az arra tévedőknek és csak mesél, csak mesél.

 

Labancz Eszter Csenge: Manóka

Minden padlás és pince tartogat rejtett kincseket a hozzáértő szemeknek. Egy-egy elfelejtett emlék hullik az ölünkbe ilyenkor, kifakult fényképeken történő időutazás, szeretetteljes illatok és színek kavalkádja. Olyan szépnek hatott mindig is, most is. 

Történt egyszer nem is olyan régen, hogy a Ganz környékén az egyik régi bérházban lakásfelújítás ment végbe. Nagyon hangos lehetett, mert még a tetőn gubbasztó kövér galambok is elfordították a pufók, pogácsára emlékeztető fejüket és elszálltak. A tetőtérben lévő padlás templomi ablakai is beleremegtek. A beszóródó napfények, melyek színes formákat és képeket vetítettek a poros deszkapadlóra elnagyoltan csúsztak el.

Egy régi hajóládán, egy kézzel vart plüss nyúl dőlt el és fogta be füleit mérgesen. Nagy nehezen két lábra állt, de rögtön meg is ingott. Úgy érezte magát, mint egy vén matróz, akinek egynél  több üveg rum ment le a kelleténél a torkán. Szép óvatosan lemászott és körbenézett. Ez már nem az a világ volt, amit ő ismert. Nagyon egyedül érezte most magát. Hiányzott Manóka, aki mindig vigyázott rá, aki elvitte az Állatkertbe, a Margitszigetre. Aki…

 

Sírni szerettet volna és elbújni, mint akkor, amikor Manóka mamája azt, mondta, hogy csak tűzijáték van az égen és nem lesz baj. De Manóka akkor is szomorkodott, mert nem láthatta, csak hallotta. Erős hangok és égetett szavak, füst és korom. A tűzijátéknál nem sírnak az emberek vagy igen? 

 

Gondolkodni kezdett, az ablakhoz futott pici lábaival. Lent élt a város. Zajos és újnak hatott egyszerre. A nyúl felvonta enyhén a vart szemöldökét és orrával óvatosan megbökte az üveget. A szomszéd ház ablakának a párkányán lustán figyelte egy fekete macska. A kis nyúl inkább elfordult. Elindult a padlást lezáró ajtó felé. Mikor kinyitotta, az recsegve szólalt meg. Kikukkantott, majd csendben ugrált le a lépcsőfokokon. Senki sem vette őt észre, de ő mindenkit látott. Méretes munkás bakancsok elől ugrott el ijed tekintettel, totyógosok ragacsos kezei elől hajolt el, mint egy vérbeli nindzsa. 

 

Mikor leért, nem is tudta, hogy merre is induljon el. Vajon hol lehet Manóka? Egy galamb falatozott előtte, valami félig megevett lepénymaradékból. 

- Helló? – lépett oda udvariasan, de félve a kis nyúl, de a madár bambán nézett rá, majd a vállait megvonva elszállt a tapsi feje felett. 

- Csak kérdezni szerettem volna – fordult a szálló madár felé, majd magában elkönyvelte, hogy bolond egy madár.

Elsétált egy buszmegállóig, ahol beleugrott egy bevásárló táskába, amit egy egyetemista lány vitt. Nem akart így utazni, de egy nagy rottweiler vicsorgott rá és ő meghátrált, majd előbb belebucskázott egy halászhálóra emlékeztető gyümölcsös és zöldséges szatyorba, s csak ezután ugrott be a papírtasakba. A lány nem is vette észre, hisz a fülein fejhallgató volt. A nyúl ide-oda ütközött a kekszes zacskók és a joghurtok között. Az egyik kis tégelyen egy felirat volt olvasható:

„Állat kísérletetektől mentes”

Aha, erről nem ártott volna engem is tájékoztatni, mielőtt a pocimnak jött volna ez a tégely – mormogott a bajusza alatt a kis nyúl. Kíváncsian kukucskált ki, két kis fülét hegyezte. 

 

- Nézd anya, egy nyúl csücsül a papírtasakban! – rángatta meg egy kislány az anyukája blúzát. 

- Jaj, Fannika, az csak egy plüss – simogatta meg a lánya borzas fejecskéjét az anyja. 

- De hiszen él, még kacsintott is rám, na Mami, higgy nekem! – húzta egyre közelebb az édesanyját Fannika. 

- Mint a karácsonykor, amikor állítólag Rudolf a rénszarvas ette meg a mákos bejgli csücskét és a Mikulás rakta el a nagyi műfogsorát és nem te játszottál vele, amikor Fifi szájába raktad, csakhogy megbizonyosodj róla, hogy Fifi kitűnő géneket örökölt és nem kell neki a jövő hónapban fogászati kezelésre mennie ellenben veled? – vonta fel a szemöldökét az édesanyja, majd fölkapta a lányát és leszállt a következő megállónál. 

 

A kislány durcás képet vágott, de a kis nyúl felé még integetett, mire a kis tapsi ugyanígy tett. Fannika ekkor nagyon elcsodálkozott. Fannika olyan volt a kis nyúl szemében, mint egykoron Manóka. Ekkor nagyot lendült a biztonságos szatyor, a kis tapsi kiesett belőle és majdnem az ablakon is kipottyant volna, ha nem kapaszkodik meg idejében az ablak szélében. Így most leginkább egy lobogó zászlóra emlékeztett. Két légy húzott el mellette. 

- Mi van haver, te így tolod a Forma 1-et? – kérdezték , majd nevetve összepacsiztak. 

- A mit…? – akarta volna a kis nyúl kérdezni, de ebben a pillanatban elkanyarodott a busz, ő pedig kénytelen volt lehuppanni a járdaszegélyre. Fájdalmasan fogta meg a fenekét. Sajgott ott, ahol földet ért. Ha ez a Forma 1, akkor ő köszöni szépen nem kér belőle. 

Körbenézett egy nagy ház tövében volt. Egy hatalmas platánfa magasodott előtte. Kellemes árnyékot nyújtott. Egy percre behunyta a szemét a kis nyúl és napozott. Mikor kinyitotta, morgást hallott a föld alól. Van valami odalent, ami mozog – gondolta. Lépcsők táncoltak a szemei előtt. Óvatosan elindult feléjük. Hideg levegőt sodort feléje a szél. A lépcsők mozogtak föl és le. Érdekes volt ezt látni, hát még rá is állni az egyikre. Levitte őt a mélybe, ahol körös-körül ember volt ember hátán. Furcsa vonatok jöttek és mentek. Az egyik ember sietve besodorta őt az egyik szerelvénybe. Ott ugyanez az ember nem is vette észre, hogy mikor megemelte a táskáját, meg is emelte ezáltal a kis nyulat is, a füleinél fogva. A kis nyúl mérgesen vonta maga előtt össze a karját. Tudni kell, hogy a nyulak legérzékenyebb pontja a fenekük után a két szép fülük. Mondhatni ez a koronájuk. 

 

Az idegen fáradtan dobta le a táskáját és a kis nyulat a mellette lévő ülésre. A kis nyúl maga elé nézett, közben hol jobbra, hol balra dőlt el attól függően, hogy hogyan haladt a metró. Mikor úgy érezte, hogy elege van ebből, kissé hányingertől bágyadtan lépett ki a metrókocsiból. Megint csak ismeretlen helyre csöppent, fölugrabugrált a mozgólépcsőn és kint nagyokat szippantott a friss levegőből. 

Soha – mondta magának – soha többet nem utazom ezzel az izével. Egy nyúl maradjon fönt a talajon, csak a legvégszükségesebb helyzetben menjen a föld alá. 

Fönt kevesebb ember sétált már, mint legutóbb. De ezek mások voltak, idősebbek. Nem rohanó fiatalok. Egy idősotthon előtt állt meg. Bent régi ismerős zene szólalt meg. Manóka is táncolt egykoron erre a muzsikára. Be akart lépni, de valami gátolta. Vajon mi lesz vele, ha bemegy? Mi fog történi? Nem fog megint sírni, mint legutóbb a padláson?

Nagy levegőt vett és elindult. Síri csönd volt odabent. De ő csak a zenét követte. Valahol hangfoszlányok lépkedtek kis a zárt ajtók mögött. 

- Emlékszem, hogy ’44 és ’45 között az édesanyám születésnapomra piskótát sütött, de nem volt elég tojás, de ő csakazértis elkészítette nekem, valahonnét még baracklekvárt is sikerült szereznie, pedig csúnya egy időszak volt akkor. Szépen felöntözve vártam a piskótát és a nagy meglepetést, amikor is dördültek az égnek harangjai. A Mama csak csitítgatta az én drága lelkemet, hogy ez csak tűzijáték, de én nem mertem neki bevallani, hogy tudtam, hogy ez nem az. Már rég nem tűzijáték. Átöleltem és a kis nyulamat, amit még ő varrt nekem. Majd jött egy nagy robbanás és mindent elleptek a lángok és a feltörő sikolyok. Emlékszem, hogy gyorsan lerohantunk és én akkor vesztettem el a kis nyulamat, a Manókát, mert hogy így neveztem akkoriban. Aztán nem is láttam soha többet. 

- Manóka? – nyitott be a kis nyúl és ugrált oda az idős hölgy lábai elé – Valóban te vagy az? 

- Nini – tette fel a szemére a szemüvegét a néni – Hát visszajöttél hozzám! Nem feledkeztél meg rólam! – kapta fel a kis nyulat a hölgy és ölelte át a kis pajtását. 

- De nem ám! – felelte a kis nyúl, miközben érezte rég nem látott barátja szívverését és a lefolyó sós könnyeit. 

Az egész napot együtt töltötték, a néni mindent megmutatott az ő Manókájának. Közben mesélt és csak mesélt, míg végül együtt aludtak el egymás karjai között. Boldog volt az a Manóka, aki már idősként topogott, de fürge lélekkel, és boldog volt a kortalan Manóka is, aki megjárta a hozzá vezető utat is. 

 

Nagyrédei Gondozási Központ meseíró klubtagjai:
A TITKOS FŐZET

Hol volt, hol nem volt….. hiszen ez a minimum, hogy volt. De mi is volt? És hogy is volt? Erről szóljon ez a mese.

Élt egy nagymama a családjával. Akik addig éltek békességben, míg az unokák egy kutyát nem kértek. A nagymama jólelkű, kedves és nem rest, hiszen minden napját a varázslatos idősklubban tölti, amit az unokái el sem tudnak képzelni, hogy a négy fal között mennyi minden történik.

 

Az anyuka és apuka éjjel nappal munkába jár, idejük kevés akad, hiszen a gyermekeiknek akarnak megadni minden javat.  Nem is lenne ezzel gond, ha idejük bőven lenne, de az időhiány a gyermekek veszte.  Figyelem és gondoskodás helyett „nyavalyát” adnak a kezükbe.

 

Az olvasóban felmerülhet mi is az a nyavalya. Nem mást értünk alatta, mint a modern technika. Ami miatt verőfényes napsütésben is szobában ülve, egymáshoz nem szólva, szemük a képernyőre meredten tapadt.

 

Nagymamát a jó szándék vezérelte, amikor a kiskutyát a házhoz vitte. A mama azt gondolta, hogy unokái többet mozognak önfeledten a szabadban.

 

De, óh JAJJJ!- A nagymama nem hitt a szemének, mikor a kutyát vitték a házba. Na, ebből indult a galiba! Régebben a gyereknek az volt a büntetés, ha bent kellett maradni, ma már a levegőn való tartózkodás nekik a kínzás.

A kutyának nem volt bent elég tere és kevés volt a bánás is vele.

Figyelem és idő nélkül a kis gazfickó jól megszédült:

Berontott a konyhába, lerántotta az abroszt. Elcsórta a kolbászt. Megrágta anya új cipőjét. Elrágta az internetkábelt és még a szőnyegre is odapiszkított.

 

Nagymama is csak nézett nagyon, nem értette az egészet, hiszen régebben a kutya helye kint volt és nem bent. Kinn játszottak udvaron, mezőn, patakparton sötétedésig. A kutya is tudta a feladatát, óvta a gazdáját, saját kutyaóljában lakott, s a háza előtt falatozott. Rágott csontot, evett kakast, friss vizet ivott utána, este, ha kellett ugatott a rosszban sántikálóra. Ez a kutyus odabenn csinálta a galibát, a gyerekek rá sem hederítettek, amíg észre nem vették a” nyavalyán”, amit szinte egész nap le sem tettek, de az elrágott kábel miatt az internetnek búcsút inthettek. Na, most ebből mi lesz?

 

A szülők kiadták a kutya útját, a nagymama megijedt:- eddig tartott náluk a nagy szeretet? Ha egyszer teher leszek engem is az utcára kitesznek?! Nem hagyhatom ezt annyiba, innentől kezdve a kutyát magammal viszem a varázslatos idősklubba.

 

Mi is ez a Varázslatos klub? 

Itt ahol összejönnek a nagymamik és a nagypapik, ahol mindig történik valami izgalmas, mindennapi torna, de nem csak a testnek, hanem az agynak is, nagy beszélgetések, apró találkozások, kézműves foglalkozások, meseírás pályázatra, múlt idéző beszélgetések, segítő tanácsok. Ezért gondolta a nagymama, hogy a varázslatos klubban oldódik meg a probléma.

 

Segítő tanács akadt is nyomban, le is jegyzetelte azonban:

Franciska néni szerint, a kutyust tanítani kell.

Imre bácsi szerint fokozatosan kell átformálni, ha ügyes jutalmazni kell.

Matild néni azt mondta, hogy nincs tapasztalata a kutyákkal, de a szomszéd négylábúja mindig odamegy hozzá, ezért szerinte az állatokhoz is kedvesség kell.

Bene bácsi megállapította, hogy a kutyához nevelés és hízelgés kell.

Piroska néninek egy vicces régi történet jutott eszébe, amikor az ő tacskó Kormija még a buszra is felszállt utána, ezért úgy gondolja, hogy a kutyatartáshoz némi humor is kell. 

Benci bácsi egyértelműen kimondta, hogy ennek a négylábúnak kutyaképző iskola kell.

Sárika néni is a múltat felidézve, régi történet jutott eszébe, hogy az ő kutyája a házat is mindig megismerte, a gazdája elébe ment ezerszer, de ha gazdája késett, ő akkor is hazament szépen.

Angyelka néni szerint mindent meg kell tenni, nem feladni, próbálkozni.

Etel néni javasolta, hogy még kiskutya korában kell sokat foglalkozni a huncut bajkeverővel.

Panni néni elmesélte, hogy az unokájának is van egy ebe, és sokat foglalkoznak vele, így nincs egy hibája se.

 

Most légy okos nagymama! Sok tanács közül vajon melyiket válassza a család bajára?  Nagymamának fől a feje, a titkos receptet elővette, egy hatalmas üstbe beletette, a következő volt a receptbe:

„Kell egy csipet figyelemből, egy nagy adag türelem, egy kanálnyi bizalom, szórjunk bele kedvességet és nagy maroknyi gondoskodást, de vigyázz ne maradjon le az idő, amit a szeretteidre szánsz!”

Elkészült a remek főzet, a nagymama mégsem volt elégedett. - Valami hiányzik ebből! A legfontosabb összetevő! Ami nem más, mint a SZERETET, hiszen anélkül, hiába minden! Ezért ebből tett bele a legtöbbet.

A nagymama a főzetet hazavitte és az asztalra tette. Amíg délutáni pihenőt ejtett, a család többi tagja az üstöt meglátva tartalmát kiitta. Ami ezek után történt az maga a csoda! Megváltozott a család kapcsolata, amit eddig beárnyékolt az idő, a figyelem, a türelem, következetesség, humor, önfeledtség, jókedv hiánya.

Ezek után a polcra került a „nyavalya”, a szülők és a gyerekek többet jártak együtt a szabadba, ahová a kutyust is mindig vitték magukkal. Egyre többet beszélgettek, jókat kacarásztak, vidámság költözött a házba. Nagymama szíve csordultig volt tele, a kiskutya családba kerülésével, kis varázslattal minden jóra fordult.

 A varázsfőzet ereje segítette, hogy észrevegyék, ami a legfontosabb: „Annyi dolgunk van… de szeretni mindig érjünk rá!”

Itt a vége fuss el véle… de talán nem is így kéne, de ne félj, ha változtatni kéne!